Öt kis fekete cica, öt parányi élet. Aranyosak, kedvesek, csak szeretni és félteni lehet őket. Átköltöztettem őket egy nagyobb ketrecbe, mert a kis bolhák nem tudtak eleget pattogni a kisebb ketrecben. Sőt, kintlétünk alatt szabadon is vannak, kint játszanak, rohangálnak, és az a legnagyobb boldogság, ha a saját ketrecük tetején ugrabugrálhatnak.
Bár a képen nincs ugra-bugra. Azért fent trónol a kicsi.
Csak attól retteg az ember, hogy véletlenül rájuk lép, mert villámként váltogatják a helyüket. Hipp-hopp. Az egyik pillanatban melletted van, egy másodperc múlva a szoba másik végében.
Itt a várva várt kaja, ezt nem lehet kihagyni.
Mennyivel jobb kívülről szemlélni a ketrecet, mint benne lenni!!!!
Mindig van kiút!!!! Főleg ha pici az ember, ... a cica.
Ez a szín illik nekem! tetszik!
A legbiztonságosabb hely egyenlőre még azért belül van!
Így éldegélnek kis feketéink. Parányiak, bájosak, de legjobb helyük egy szerető otthonban volna. Mi nem tudjuk az a szeretetet megadni nekik, ami megilletné őket.
